Azon az éjszakán az eső úgy kopogott az ablakokon, mintha az egész ég rám szakadt volna.
Amikor megszólalt a csengő, a szokásos rövid eszmecserére számítottam egy fáradt kézbesítővel, aki kihozza a vacsorát, mielőtt visszarohannék a viharba. De abban a pillanatban, hogy kinyitottam a bejárati ajtót, mintha megállt volna az idő.
A verandámon állt, tetőtől talpig átázva, kifakult kézbesítőkabátban, az egyetlen lány, akit soha nem felejtettem el.
Sarolta.
Húsz év telt el a középiskola óta, de azonnal felismertem. Ugyanazok a meleg barna szemek. Ugyanazok az arcgödröcskék. Ugyanaz a lágy mosoly, amitől egy megtört tinédzser fiú úgy érezte, mintha életében először látnák meg.